Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Út a késő nyárban

dsc_7856m.jpgÜltem a téren a szeptemberi nyárestében. A kivilágított templom karcsú tornyai az ég sötétjébe nyúltak. Mellettem egy egyszemélyes zenekar régi slágereket játszott. Az emberek vacsoráztak, beszélgettek s közben finom boraikat kortyolgatták ráérősen. A szökőkút színes vízsugarai sejtelmes hangulatot keltettek. Csörgedező hangjukat a gyerekek nevetése és a kutyák ugatása tarkította, ahogyan ugráltak a feltörő és aláhulló víz sugarai között. Nyüzsgött a tér és elevensége, jóleső hangossága ellentmondott az éjszaka kötelezően megszokott csendjének. Valaki hosszú üldögélés után bosszankodva állt fel mellőlem talán, egy elmaradt találkozás késztette hirtelen indulásra.
A fények vakítóan csillogtak, úgy hatott a tér, mint egy hatalmas, kivilágított színpad. Megpróbáltam alámerülni ebben az időtlenségben. Nézni és magamba szívni a látványt, a hangokat, átélni a hangulatokat. Úgy ahogyan néhány perce olvastam egy nekem érkező üzenetben: „Élvezd a nyüzsit, a teret a környezetet! Nem az a lényeg, hogy kivel vagy, vagy kivel nem vagy, hanem hogy ott vagy!”

Céltalannak tűnő módon bolyongtam az ódon hangulatú utcákban, ahol a falakból a múlt lehelete áradt, a színes házak ablakából vöröslő muskátlik folytak alá. Sikátorból sikátorba, hosszan elnyúló házak között, s bármerre is haladtam, eleven, nyüzsgő tömeg áradt felém. Csacsogóak, szomorúak, egykedvűek és vidámak. Csak mentem velük szembe, mintha árral szemben úsznék. Átvágtam utcákon, parkokon, ahol vidám, önfeledt emberek múlatták az időt. Máskor sokáig néztem az embereket, fantáziáltam róluk, vajon kik lehetnek, milyen az életük, boldogok-e vagy szomorúak, hová mennek haza, és ha hazamennek, akkor várja-e őket valaki?
De most … a körülöttem lévő emberek szinte megszűntek létezni.
dsc_7756m.jpg Úgy éreztem, olyan egyedül vagyok a világon, mintha tényleg csak én lennék itt. Valami megmagyarázhatatlan erő hajtott egyre csak előre. Egy hatalmas templomhoz értem, melynek oszlopai mögött a nyitott ajtóban egy csontsovány asszony ült lehajtott fejjel, imára kulcsolt kézzel. Mellette egy műanyag pohár alján apró pénz. Ahogy odaértem mellé, rám emelte tekintetét. Semmit sem mondott, mégis mindent hallottam … nagy címletű pénz volt a tárcámban, ezért úgy tettem, mintha nem érteném a gesztusait és bementem a templomba. Aztán … valami megszólalt ott legbelül. Valaki kérdőre vont. Rosszul éreztem magam és fojtogatott a sírás, hiszen tudtam, hogy ez, nem én vagyok.
A hatalmas kupola alatt olyan parányinak, törékenynek és sebezhetőnek éreztem magam, mint még soha az életben. Végigsétáltam az oszlopcsarnokon, a templom jóleső hűvösében. Az egyik szegletben apró mécsesek világították be a teret. Lehajoltam egy mécsesért, meggyújtottam és az állványra helyeztem. Mindazokért, akik most ezt már csak fentről nézhették. Beültem az egyik padba, s ebben az iszonyatosan rám nehezedő nagy csendben elmormoltam egy imát. A vasajtón beszivárgott a külvilág zaja. Kiléptem az éles fénybe, ahol turisták sokasága özönlötte el a lépcsőket. Magam mögött hagytam a templomot új élményeket keresve, új utcákon barangolva.

Másnap visszatértem. Valami visszahúzott ide a templomhoz. A koldusasszony még mindig ott ült a bejáratnál várakozón, mintha a templom mindenkori örzője lenne. Ő nem sietett sehová. Nem keresett élményeket, nem kereste önmagát, nem keresett válaszokat. Csak ült. Ráért, hiszen számára már csak itt volt minden, ami reményt adhatott. Kivettem a tárcámból azt a nagyobb címletű pénzt, amely még mindig ott lapult a tárcámban és a műanyag pohárba helyeztem. Megismert. Rám nézett és apró szemeiben a hála mosolyát láttam. A templomban újra meggyújtottam egy gyertyát, de most valami jóleső érzés kíséretében. Mert adhattam valakinek valamit magamból. Sosem tudom meg ki volt, mennyit segített rajta, de nem is ez volt a fontos. Csakis a szándék és az akarat, amely újra odavezetett …

Néhány napja volt csak, hogy egy reggelen először úgy ébredtem fel, hogy ki akartam szakadni a megszokottból. Annyi mindent elveszítettem már és a legtöbbért nem volt kár. Sóvárogtam az eltűnt idő után, kerestem a válaszaimat a kérdéseimre, mert azok bizony voltak. Nem kevés. Azt hittem, ha elindulok majd egyedül, magamban lenni magammal, akkor helyreáll bennem a béke. Akkor talán megtalálom, azt amit keresek, vagy legalábbis, megértem, hogy miért nincs mára már sehol sem.
Vannak érzések, amelyek bizonyos helyzetekben felerősödnek. Akkor még nem tudod, hogy az egyedül léted az a magányod is. Hogy bárhová is mégy majd, oda mindig egyedül érkezel, és hogy a magányodat nem tudod letenni, mert mindig magaddal cipeled. Hogy vannak élmények, melyek, ha csak téged érnek, önmagukban semmit sem érnek. Mert kell, hogy valakivel megoszd őket, kell, hogy abból, amit te magad átélsz, egy másik szeretett lény is részesüljön … Nem tudod, hogy miért, de érzed, hogy ez így van jól.

A válaszokat nem találtam meg, és talán a kérdéseim is sokasodtak. De a néhány nap alatt kaptam sok kedvességet, mosolygó arcokat és a hálával is találkoztam néhány pillanatra.