Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SziromSzilánkok

Szirmok. Bársonyosan simogatják a lelked. Jóleső érzés kerít a hatalmába, boldogság, ha egy ilyen kedves kis sziromemlék a gondolataid közé keveredik és a szíved mélyére hatol.

Szilánkok. Apró, éles darabkák. Sebeznek. Van, hogy épp csak megkarcolnak, de az is könnyen előfordul, hogy mélyen a szívedbe vágnak. Melyik milyen. Attól függ.

Ám az is megeshet, hogy a szirmoktól is kicsordul majd a könnyed és legalább olyan mély fájdalom jár át, mintha egy szilánk karcolna meg.

 

IceTea

Körbenéztem a szobámban. Minden a helyén volt, kivéve azt az üres műanyag flakont, amely ott díszelgett a könyveim előtt a polcon. Tudtam, hogy ez lesz az egyetlen emlékem Tőled, ezért megbecsültem.

Különös gonddal odahelyeztem a polcomra, és akárhányszor letörlöm a port, a teásflakon mindig visszakerül a helyére. Azóta, ha ránézek, mindig eszembe jutsz. Eszembe jut az a forró augusztusi kirándulásunk, amelyen ez a tea enyhítette a szomjamat, sétálgatásunk kéz a kézben, az önfeledt nevetésünk, a csodálatos táj, és az a hihetetlen nagy szeretet, amivel körbevettük egymást. Eszembe jut a kisróka, amit lefényképeztél, s néhány nap múlva, egy rossz hangulatú napomon elküldtél nekem, csak hogy jobb kedvem legyen tőle. Eszembe jutnak a hosszú éjszakai beszélgetések, és a telefonban hallható hosszú csöndek, amikor nem volt szükség szavakra, mert Egymás szavain gondolkodtunk és csak hallgattuk egymás lélegzetvételét. Azok az igazi ölelések, melyek többet mondtak minden szónál, mert oly erősen fonódtak egymásba karjaink, mint öreg, göcsörtös fa ágai. Mintha soha nem akarnánk már többé elengedni egymást. Mintha ettől függne az életünk, ettől az öleléstől. Azzal a törődéssel, amelyben ily módon sosem volt részem, a megértéseddel, az elfogadásoddal, a szelídségeddel a szerelem eddig ismeretlen tájaira vittél engem. A varázslat, amit teremtettél nekem, még ma is csodálattal tölt el. Része lettél az életemnek, ahogyan a gondolataimnak, a napjaimnak és az álmaimnak is. Ez egy földöntúli érzés, egy olyan világban, amit csak Mi teremtettünk Egymás számára.

A nyár már régen messze jár, és tova tűnt az idill, amelyben részünk volt. Hűvösek lettek a nappalok, akárcsak az érzések. Mintha takaréklángon égnénk. Pedig tudjuk, hogy kell a tűz, mert hiányzik az életünkből, s ahogyan Mi gyújtottuk meg egymásban a szikrát a lángot is csak Mi lobbanthatjuk fel újra.

Egy ideje már újra olvasom száznál is több leveled. Még mindig elvarázsolnak a mondatokká fonódott gondolataid. Sosem tudtam betelni az olvasásukkal. Oly természetességgel, finoman törnek elő Belőled, mint forrásvíz a hegy gyomrából. Már akkor Magaddal ragadtál, pedig azt sem tudtam még, ki rejtőzik e sorok mögött? Szeretet, figyelem és kíváncsiság áradt felém. Ittam minden szavad, mint szomjazó issza a vizet, mely életét menti meg.

Mert szép gondolatok csakis szép lélekben születhetnek. És nem csalódtam, mert a megérzések mindig valóra válnak. A ráismerés, a felismerés, hogy van Valaki, aki éppen olyan, mint én, még ma is izgalommal és boldogsággal tölt el. Cinkostárs lettél nekem és Lelkitárs. Akárcsak én Neked. Mert emlékszel?: Hasonszőrűek vonzzák egymást!

És Mi bevonzottuk egymást az életünkbe, mert nekünk, hogy is mondtad? Dolgunk van egymással!

 

Azon az októberi estén

Hazafelé sétáltam. Alkonyodott. A lemenő nap hosszúra nyúló árnyékokat rajzolt, éles kontúrokat a fáknak és házaknak és az utca végén valahol messze, bíbor színűre festette az eget. Hideg lesz az este. Lassan haladtam. Néztem a színeket, magamba szívtam az illatokat és szagokat, éreztem az elmúlás leheletét. Lábam alatt zörögtek a száraz levelek, s mint gyerekkoromban, bele-belerugdostam néhány lehullott gesztenyébe. A kerítéseken végigfutó vadszőlő már vörösen izzott, s a felhők közül kikandikáló napsugár még átvilágította a fák megsárgult levelét. Gyorsan zuhant a nap a hegy mögé. Szinte észre sem vettem, és a távolban lévő hegy körvonalát egy pillanat alatt maszatolta el, mintha egy szép rajzot akarna elrontani. Valahonnan a hegy felől őszi füst szagát hozta a szél, felidézve bennem sok-sok elmúlt ősz újraélt hangulatát. Későre járt, és a sötétség már elöntötte a várost. A hold egyre magasabbra kúszott az égen és mint egy nagy kiszínezett sárga kör, fennakadva néhány, már levetkőzött fa ágán, fényesen ragyogott.   

A kandeláberek sárga fénnyel árasztották el az utcát, és a város lüktető nyüzsgése csak lassan csendesült el.

Óvatosan lépdeltem. Hűvös lett és én egyre jobban bújtam sálam jóleső melegébe.

Ma sem kerestél. Könny szökött a szemembe és lehajtottam a fejem, ne lássák mások a szenvedésemet.  Pedig, ma is csak egy ölelésre vágytam. Egy hangra, egy tekintetre, egy mosolyra. Ami életet, ami megszépít, ami boldogít, ami felemel. Minden közeledő autóra felkaptam a fejem, hátha éppen Te jössz majd szembe! De nem jöttél és nem voltál sehol, ahol tudhatnálak. Én nem akartam megtudni, milyen az a Nélküled lenni! Nem akartam érezni a hiányod! Nem akartam tudni, hogy a törődésed, ami életben tartott az egyszer csak ... már nincs.

Nélküled múlnak a napok.  Éjjelente fényképeket nézegetek és augusztusban járok. Egy hónap volt a világ. Színes papírok: örökre konzerválták a múló időt, s bár nem voltál velem, amikor megszülettek, mégis ott  voltál minden kattintásomban, ami az időnkből kiragadott egy szeletkényit, egy pillanatot, mely máskülönben örökre eltűnt volna ... egy égre festett szivárványban éppen úton Hozzád, egy augusztus reggeli templom képében a leveledet várva ...

Miértek visszhangoznak a fejemben és soha meg nem válaszolt kérdések születnek meg újra meg újra. Vajon ott vagyok-e még a reggeli ébredésed első gondolataiban? Érzed-e még az ölelésemet? Füledbe cseng-e még a hangom, a nevetésem? Látod-e még a tétova mozdulataimat és felidézed-e még a lényemet, mely egykor rabul ejtett? Mert én igen. Látlak és tudlak és érezlek. Egyre erősebben. Mert olyan ez már, mint egy láthatatlan, széttéphetetlen kötelék, az Élethez ...

Hazaértem. Beesteledett. A telefon élettelen fekete némasága elszomorított. A szobám csendje fülsiketítő volt, tátongó ürességében pedig rám várva ott ült a magány, a remény és a várakozás.

 

dsc_9672m.jpg

 

Mert mivel is gyógyíthatná az ember megsebzett, fájó lelkét, ha nem a természet szépségeivel?
Hol is kereshetne örömöt, harmóniát és megbékélést, ha nem a virágok szépségében, a színek ezernyi árnyalatában, a fények és árnyak játékában,a madarak dalában, a táj állandó változásában?
Mert a természet mindig itt van, nem kérdez, nem vár el semmit, csak gyógyít, ha képes vagy
meghallani és meglátni őt a maga szépségében.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                             

Az eper

Már javában a tavaszban jártunk. A kertben magasra lombosodott az eper, a néhány héttel ezelőtti sok virág pedig gazdag termést ígért. Ám a május hűvös volt és az eprek - bár nagyra nőttek, csak nem akartak érni. Naponta jártam a kertbe, átfésültem a bokrok alját, és ahogy néha-néha kisütött a melengető nap, egyre több gyümölcsöt színezett pirosra. Mohón kaptam a még éretlen  gyümölcsök után, amelyek inkább csak alakjukban emlékeztettek az eperre. De nekem kellett, hiszen olyan rég nem kóstoltam már, hogy lassan el is felejtettem, milyen az íze.

Egészen addig, míg egy napon az egyik dúsan zöldellő bokor alján egy hatalmas, mélybordó gyümölcsre nem bukkantam. Csodálattal nézegettem, mint valami kincset, és tudtam, hogy ez lesz az igazi. Beleharaptam. Az illat és az íz egyszerre tört utat az érzékeimen át és járta át minden porcikámat, tudatva velem, hogy ő az igazi, az érett, a zamatos, a többi még csak ...

Sokáig maradt a számban emléke az ízének és sokáig maradt a tudatomban. Ahogy tovább fürkésztem a bokrok alját, gondolataimba élesen villant bele maga az élet.

Mert valahogy így éljük az életünket is: kell nekünk az a valaki, aki hasonlít az Igazira. És  talán még pótolja is. Igazinak hisszük, mert abban a pillanatban talán annak is tűnik. Mert életünk során sok  éretlen, ízetlen, zamat nélküli emberrel találkozunk, és amikor szembejön az Igazi, talán lehet, hogy már túl késő...