Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Margitka

dsc_9669m0.jpg

Mindig a hegy felé indultam, amikor ilyen mehetnékem volt. Kellett nekem az a kis panoráma – no és az a kis emelkedő, aminek a végén csak úgy kapkodtam a levegőt! A templom utcájáról elém táruló látvány annyiszor ejtett már rabul, ahányszor csak megtettem ezt az utat. Lassan, szinte bandukolva haladtam miközben le nem vettem a tekintetem a távoli horizontról. Előttem ott volt a végtelennek tűnő rónaság és ha szárnyaim lettek volna, most biztosan tettem volna néhány kört a magasban körözve. A távoli templomtornyok fehéren világítottak az erős napsütésben, a vonat pedig éppen akkor futott be a közeli kisváros állomására. A kutyák egymás ellen csaholtak megérezvén az idegenségemet.

Bolyongásom során ma sem hagytam ki a kilátót. Nem kellett magasra másznom érte, csak elballagni az utca végéig, oda, ahonnan a szőlősorok kezdődtek. Az utóbbi időben egyre többet üldögélek itt. Csak nézem a távolt, csak ülök a gondolataimba mélyedve. Néha párás lesz a szemem, olykor eszembe jutnak kedves emlékek és a szomorúsággal keveredő boldogság valami furcsa érzete száll meg. Minden bennem élő érzelem, fájdalom és szépség , talán itt, ezen a helyen, egyszerre akar utat törni magának.

dsc_6796m0.jpg

A búzavirág kecsesen nyújtózkodott a kapu előtt; kéksége már messziről odacsábított. Leguggoltam hozzá, hogy több oldalról is megörökítsem fenséges mivoltát. Már jó ideje sétáltam a faluban, nyakamban lógatva a fényképezőgépet, valami igazán jó téma után kutatva. Huszonöt éve nem jártam az utcában, nem emlékeztem már a házakra, valamikor itt lakó emberekre. Csak azt tudtam, hogy az utca végén egy lovarda áll. Talán ezért is kanyarodtam le ide, hogy a lovardán túl kimenjek a rétre, és majd onnan fényképezzem le a falu fölé tornyosuló hegyet, melynek majdnem a tetejéről néztem az előbb a világot. Valójában nem is hegy ez a hegy, de ha már sok száz éve így nevezték el, én sem töröm meg a hagyományt. Akkor láttam meg a kéklő búzavirágot.  És láttam hozzá hullámzó szőke búzamezőket égő vörös pipacsokkal, vibráló forró levegővel, az édes gondtalan gyerekkor nyári illatával. És hirtelen már nem volt fontos a lovarda, meg a hegy. Miután eleget kattintottam és a lábaim teljesen elgémberedtek a guggolástól, felálltam. A kicsi öreg házikó, rózsabokroktól övezve, klemátisz függönnyel takarva szerényen bújt meg a föléje magasodó szomszéd ház árnyékában. Az ablakban nagy vörös és fehér fejű muskátlik bólogattak a hófehér rózsabokor takarásában. A bentről kiszűrődő hangos beszélgetés foszlányai vidáman és önfeledten hullámoztak a kapuig. Többször is elsétáltam a ház előtt, gyűjtöttem magamnak a bátorságot, hogy bekiabáljak. Egy ismerős arc nyitott kaput s egy éppen indulni készülő vendégsereg kellős közepébe csöppentem.  Az idős néni, Margitka alacsony, törékeny, de fürge asszony volt. Szempillantás alatt körbevezetett a hatalmas kerten, melynek vége messzire hordott ki, távolban fákkal szegélyezve. Lelkesen mutatta az udvarán nyíló virágait, s azon sajnálkozott: - Ó, kedveském, ha hamarabb jött volna, akkor épp ez nyílott, utána meg az a másik, mert mostanra már elszáradtak, de olyan volt, mint a hó, ezek az apró, fehér virágok. És ezt is fényképezze le, és ezt se hagyja ki! Ez meg majdnem kifagyott a télen, de szerencsére túlélte. Ezt a rózsabokrot meg, hiába mondtam annak a fiúnak, hogy ne így metssze, most mindkét irányba elterebélyesedett!

És csak mondta és mondta a sok történetet és tudnivalót az éppen előttünk nyíló csodaszép virágról.

Én pedig cseppet sem éreztem, hogy bármiben is hiányt szenvednék. Bármerre sétáltam az udvaron, a kertben, rég nem látott nyíló virágokba botlottam. A kertben bokornyi búzavirág, a hófehér fátyolka között kékeslilás szarkalábak nyújtózkodtak.  Mindenfelé sok-sok csoda. Már rég elfelejtett gyerekkori emlékfoszlányok keltek bennem életre.

Margitka beinvitált a kis házba. Valahogy nem csodálkoztam. Bent vázákban, csokrokba kötve a sok virág. S míg a gépemen lévő objektívet egy másikra cseréltem, ő mesélt. Margitka kilencvenhat éves. De az évek nem jelentenek semmit sem. Évtizedek óta a benne lobogó lelkesedéssel gondozza kertjét. Már gyakrabban fárad el, olyankor megpihen és virágainak szépségében gyönyörködik. És az élet úgy sugárzik róla, mint virágairól a kecsesség és a szerető bánásmód. Margitka örült. Örült, hogy valaki értékeli, élvezi kertjének látványát, hogy csodájára jár minden zugának. Mesélt az életéről, örömeiről, bánatáról, hogy három gyermeke közül sok évvel ezelőtt temette el egyik lányát, negyvenévesen. Hogy az unokák messze laknak és már semmi sem olyan, mint régen. Már csak egy idős néni lakik az utcában, az is fiatalabb tőle. De ő még átjön néha és akkor jókat beszélgetnek.

Margitka apró szemeiben még mindig ott lobog a tűz. Az élet tüze. Fürgesége és elevensége meghazudtolja éveinek számát. Ahogyan a kertben éppen a borsót szedi, aztán az epret és a margarétákról is le kell csipdesni az oldalhajtásokat, mert akkor lesz szép nagy a tányérja. És el ne felejtsek elmenni majd hozzá, amikor a margaréták nyílnak, mert azt is le kell fényképezni, olyan szépek.

Megígértem, hogy nem felejtem el. Úgy búcsúztam el tőle, mint akit már ezer éve ismerek. Fogva tartott egy érzés, mely megmagyarázhatatlan módon szakadt rám. Nem lehet szavakba önteni, az ember önkéntelenül érzi. Talán a kor teszi, hogy hamarabb elérzékenyül az ember, talán ezek a lélekbemarkoló találkozások.

… és anyu a képeket nézegetve csak ennyit mondott: - Ő, a te Marika óvónénid anyukája; tudod!, azé, aki nagyon fiatalon, sok évvel ezelőtt meghalt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.