Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gondolatok séta közben

dsc_5312m.jpg

Amikor vége lett a nyárnak, szinte belesajdult a szívem. Megszoktam a korán kelő napot, a balzsamos, sokat ígérő madárdalos reggeleket, amelyek olyan tiszták voltak a maguk frissességében, hogy ha az ember a nappal egyidőben kelt, eszébe sem jutott, hogy rossz gondolatai támadjanak. Ott volt ezekben a reggelekben az ígéret. Nem csak egy új nap ígérete, hanem a lehetőségeké is, amelyek vártak rám.

Pedig az érett tél lánya lennék, mégis, a magam módján gyűlölöm a teleket. A fekete csontvázzá meredt fákat, a szürke színt, a ködös, áthatolhatatlan levegőt, melyben a csontomig hatol a hideg. Mindezt már csak a varjak károgása teszi még kiábrándítóbbá az amúgy is fénytelen szürkeségben.  De az ősz valamiért mégis belopta magát a szívembe. Talán, mert életem nagy szerelmei is ekkor születtek, talán, mert titkon azt gondoltam, hogy visszakapok még egy kicsit a forró nyárból. Ahogy sétáltam a színesen aláhulló falevelek között, bokáig surrogva a száraz, halott levelek zizzenő szőnyegében, s egy-egy megcsillanó napsugár találkozott a tekintetemmel és jólesőn végigcirógatta az arcomat, egy ici-pici töredéknyi pillanatra, mintha tökéletes lett volna a világ.

Időnként az életünk monoton folyamában magával ragadnak ezek az egészen boldog, eufórikus érzések. Kicsike, egészen apró morzsák ezek, olyanok, mint volt ez a pillanat is, amelyben épp ott, épp akkor, épp nekem, jó volt lenni. Sok év múltán ébredtem rá, hogy ezekben az apró tűnékeny villanásokban rejtőzik az élet és a létezés csodája, amelyek csak néha mutatkoznak meg a maguk valójában.

Ez a magával ragadó érzés egészen földöntúli, mégis egészen földi. Ezekben a pillanatokban - bármennyire is haragudtam időnként a világra, - a harag furcsa mód mégis messze elkerült, mert annyira kitöltött a mindent átható hála és öröm, hogy ezeknek a bennem valahol mélyen megbújó indulatoknak egyszerűen már nem volt értelme létezni. Igen, mindenért és mindenkinek hálás voltam - jóknak és rosszaknak, - akiknek köszönhetően erre az útra terelt az élet, hogy ez a megélt pillanat itt bent csak az enyém lehet. És sokszor szerettem volna megragadni és fogva tartani, de rájöttem, inkább keresni kell, tudatosan, hogy az enyém legyen.

Ahogy múlnak az évek, az idő szép lassan kezd kifolyni a kezeim közül, ettől aztán hirtelen nagyon drága lett számomra. Sajnálom az elvesztegetett perceket, az elmulasztott órákat, melyeket semmi sem hoz vissza soha többé. Szinte fáj, ha kevésbé fontos dolgokra kell a drága időt pazarolnom és őrült versenyfutásba kezdtem azzal, ami fölött soha nem lehet hatalmam.

Akkor eszméltem igazán a dolgok mulandóságára - s hogy valójában semmit sem tartunk kézben és semmire nincs befolyásunk - amikor az egyik ősz nekem elmúló szerelmet és egy másik az élet elmúlását hozta. A szeretet és a hála érzése azonban megmaradt, az egyetlen, a legfontosabb és legörökérvényűbb emberi érzés.

Gyakran jut eszembe egy gyermekkori élmény, amely látomásként kíséri az életemet. Boldogan tekertem a járdán oda-vissza nagyanyám háza és az utca vége között. Igazi, hetvenes évekbeli, forró nyári nap volt. A járda melletti nyárfák levelei ezüstösen ragyogva remegtek az egyre erősödő északi szélben és úgy tűnt, mintha a fák belefúródtak volna a haragosan kékes-fekete felhőkbe. A napsütésben ragyogott az utca, de a felhők gyorsan vonultak. Vihar közeledett a falu felé, éktelen dörgések kísérte cikázó villámokkal. A szél egyre erősebben süvített, s én az utca végéből igyekeztem hazajutni, de emlékszem, egyáltalán nem siettem, mert a félelem egyetlen pillanatra sem kerített a hatalmába. Rátámaszkodtam a biciklire és csak néztem ámulattal az ég felé, megbabonázottan a közeledő vihart várva, mire nagyanyám megjelent a kapuban, s intésére azonnal véget ért számomra a varázslat.

Az imént éppen nyárfák alatt haladtam el, levelei sárgán csillogva zizegtek a szélben magasra nyúlt derekukon s ez az emlékkép újra eszembe jutott.

Azok a nyárfák már régen kihaltak, és az ott élők is átköltöztek már egy másik világba, de ha arra vezet az utam, én még mindig látom a szélben rezgő nyárfaleveleket a fekete égbolt előtt és látom, ahogyan a vihart nézem. Nagyanyám alakja is felsejlik a kapuban ahogyan intésre emeli karját és hallani vélem a hangját a süvítő szélben.