Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az időből kiszakított pillanatok

Valójában mindannyiunkban ugyanazok a gondolatok fogalmazódnak meg, ha megállunk egy-egy pillanatra és elcsodálkozunk az élet csodáján. A kék égen tovaúszó felhők láttán, a virágok színpompás kavalkadján, a langyos esőn, vagy egyszerűen csak a napnyugtán. Amikor egyedül vagyunk Önmagunkkal és nincs, aki elterelje a gondolatainkat, akkor vagyunk a Létezés lehető legtisztább formájában. Játszmák, megfelelések, hasonlítások, kényszerek és elvárások nélküli állapot ez. Nincsenek Mások. Csakis Önmagunk vagyunk a saját világunkban. Ekkor ránk tör a megannyi megválaszolatlan kérdés.

Az egyedüllét érzékennyé tesz és ezáltal nyitottá válsz a csodákra. Megtanultam figyelni és meglátni a szépségeket  Hiszem, hogy egyedüli kiváltságunk - Isten ajándéka, hogy ennek a rengeteg szépségnek a részesei lehetünk.

A fotóim készítésének pillanata élmény volt. Ezek a pillanatok gondolatokat ébresztettek bennem, melyek időnként rímekben, máskor mondatokban törtek elő. És talán, az is lehetséges, hogy ezek a gondolatok vonzották be azokat a pillanatokat, melyeket aztán sikerült lencsevégre kapni.

dsc_6609m2.jpg

Múlik az idő. Fakulnak az emlékképeink, lassan veszítik el éles kontúrjaikat, vibráló színeiket. Valamikor, valahol találkoztunk egy rövidke kis időre. Emlékeket szőttünk, hogy egyszer majd elmondhassuk, ha sok idő múlva találkozunk: Ezek a MI Emlékeink! Amikor elmentél az életemből, kiszakítottál belőlem egy darabot, és azt örökre magaddal vitted. A közös emlékeknek így már semmi értelme sem maradt. Az emlékdarabkák szétszakítva egymástól, lebegnek valahol a távoli múltban. Vannak belőle Nálad is, és nálam is. Mint a kirakósjáték darabkái; egyszer talán összeáll a kép. A Mi képünk.     

 

dsc_0708m.jpgLopva, csendben jött az este

S édes titkokat hozott

Csillagokat szórt az égre,

S hintett finom virágillatot.

Gyöngyharmat szállt virágokra

Elcsendesült a világ.

Est paplanja betakarta

S álomport szórt rá.

 

 

Augusztusi nyáréjszaka volt. Feküldtünk a sötét udvaron, arccal az ég felé. Felettünk kanyorgott a Tejút fehér fátyolos kanyarulata. Fürkésztük a lehulló csillagokat, melyek keresztül-kasul szánkáztak az égbolton, hol csak villanásnyira, hol pedig hosszú csóvát húzva maguk után. Végülis kimúlásuk látványos volt arra a néhány másodpercre, míg izzón sisteregve váltak semmivé, s hullottak alá a földre. Annyira picinek éreztem magam ilyenkor! Sokszor elgondoltam, ha valaki fentről néz bennünket, akkor igencsak elcsodálkozik rajtunk. Aztán a csillagok szépségén, a végtelenségen, a miérteken kerestük órákon át a választ. Apu ilyenkor mindig azt mondta, ha odajutunk, egyszer majd megtudjuk a nagy titkot. Kár is ebbe olyan mélyen belegondolni.

Sok nyár eltelt már. Azon kaptam magam, hogy az udvar közepén álltam és már hosszú percek óta néztem a fejem fölé tornyosuló égboltot, melynek csillagai, most is éppúgy ragyogtak az égbolton hiánytalanul. Talán éjfél felé járt az idő, és én ott ragadtam ebben az időtlenségben időzve. Én most is kerestem a válaszokat a kérdéseimre, de már egyedül. Apu már a harcát vívta, és tudtam, éreztem, közel az út vége, ahol a kérdések megválaszoltatnak. Vártam, hogy lehulljanak a csillagok és én kívánhassak valamit. Mert azt mondják, az mindig teljesül...

Meg azt is, ha lehull egy csillag, kihúny egy élet a Földön. (2016)

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.