Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az a tízegynéhány óra

Csak ültem az ágyon és néztelek. Ide-oda futkároztál, tettél-vettél. Amióta kinyitottad a szemed és megtudtad, hogy már nyolc óra is elmúlt, kipattantál az ágyból, mintha máris elkéstél volna valahonnan. Pedig dehogy. Vasárnap reggel volt. Az áprilisi reggeleknél a szokásosnál is melegebben sütött a nap, a madarak már hajnalban énekeltek a parkban. Semmit sem aludtam. Az ágyam kemény volt, a hálószoba apró és levegőtlen. Hajnal felé úgy éreztem, megfulladok ha nem kelek fel. Kimásztam hát az ágyból. Minden mozdulatra hangosan reccsent az ágy, azt hittem, felébredsz. De nem. Te aludtál, mint a bunda. Persze, hiszen egész éjjel forgolódtál, és az ágy recsegésétől én nem aludtam semmit. Átmentem a másik szobába, kinyitottam a teraszajtót és odakuporodtam a kanapé szélére. A hűvös hajnali levegő betódult a szobába és vele együtt a hajnali madárdal is. Mintha kórusban rikoltozták volna, hogy: - De az élet szép! Ott ültem felhúzott lábakkal, átkaroltam a térdem és az előző estén gondolkodtam. Azon, hogy nem kellene most itt lennem. Idegenül éreztem magam és talán még magányosabbnak, mint amikor távol voltam tőled. Semmit sem akartam megérteni, de tudtam mindent. Most is ott pihent a telefonod ahol tegnap este hagytad, tőlem nem messzire. Megnézhettem volna a szombat éjszakai üzeneteket, amire még válaszoltál is… de nem tettem. El is mehettem volna korán reggel, de maradtam. Helyette csak ültem ott és bután bámultam magam elé a semmibe. Valami okos, értelmes megoldáson vagy talán magyarázaton törtem a fejem, de amikor megkérdezted, miért vagyok ilyen letört és hogy: - Hogy aludtam?, csak annyit tudtam mondani: fáj a fejem. Ezzel a bugyuta magyarázattal egész délelőttre megvolt a szomorúságom oka, igaz, néhányszor még rákérdeztél, mintha érdekelne is, mi van velem?

A reggelinél úgy éreztem magam, mint egy szomorú királykisasszony. Kiszolgáltál, körbeugráltál de semmit nem kaptam belőled. Elém tettél mindent, lested a kívánságaimat, de magadból egy cseppet sem adtál.  Éreztem, hogy a köztünk lévő távolság óriásira nőtt, és tudtam, hogy mindennek az oka a késő esti üzenetekben keresendő. A szívem szakadt meg, mert végre veled lehettem, távol mindenkitől, te viszont már valaki másra vágytál…

Még bedobtál egy mosást, elpakoltad a reggeli maradékait, összeraktad a táskádat, rendet raktál. Úgy, ahogy mindig szoktad. Mert így szoktad mindig, ebben biztos vagyok. Amikor beléptem ebbe a kis albérletbe, makulátlan tisztaság és rend fogadott. És nemcsak azért, mert én jöttem. Hanem, mert ez … mindig így van.

Az automata dolgozott, és közben mi úgy beszélgettünk, mint két barát, akik reggel meglátogatták egymást. Üldögéltem a széken a konyhádban, míg a mosógéppel bíbelődtél. Semmitmondó dolgokról beszélgettünk; az érzelmek mintha messzire költöztek volna. Emlékszem, csak néztelek érdeklődően, fürkésző szemekkel, mintha most látnálak először vagy … mintha örökre be akarnám vésni az arcodat az emlékeimbe. Hallottam a hangodat is, de csak nagyon távolról. A fejemben lévő hangok hangosabbak voltak a tiédnél.

Segítettem kiteregetni a tiszta illatos ruhákat. De azt hiszem, szívesebben teregettettem volna ki veled a szennyest, hogy legalább tisztán lássak, hol a helyem a történetben? A hazafelé úton az autóban még tettem egy kísérletet, hátha sikerül elcsábítani egy romantikus sétára, de mindenféle kifogásaid és indokaid eltántorítottak a további kísérletezéstől. Visszavonultam. Nem volt kedvem beszélgetni, ezért egy keményen csattanó mondattal - amely tőlem igazán szokatlanul hangzott – véget is vetettem a beszélgetésünknek. De továbbutazni sem volt már kedvem, más választásom azonban nemigen volt az autópálya közepén. Azt mondtad, együtt jövünk haza, ne is vegyek vissza vonatjegyet. Nem vettem. Most is függtem tőled, mint annyiszor már az elmúlt években. Bénító csend telepedett közénk, amit néha megszakítottál egy-egy idegenül csengő mondattal. Elmélyedtünk a gondolatainkban. Ki-ki a magáéban. Mindketten tudtuk, mire gondol a másik. Én értelmet próbáltam keresni az elmúlt tízegynéhány órának, a te gondolataid az üzenet küldője körül forogtak. Magyarázatokat kerestem erre a hangulatra, erre az érzésre, a helyzetre, az idegenségérzetre és nem kellett sokáig kutakodnom. Akkor már egy hónapja könyörögtél, mire végre vettem a bátorságot, és elszántam magam, hogy elmegyek hozzád. A hirtelen összeomlott világodban tartottam benned a lelket, de csak a távolból. Sosem látogattalak meg. Nem voltam ott, hogy a valóságban legyek a támaszod, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. És ilyenkor mindig bevillant a gondolat, amely mostanra valósággá vált: Most még, hív. De lehet, hogy eljön az idő, amikor már nem fog. És én akkor már hiába akarok majd menni, ő nem akarja majd. Mert lesz helyettem más, aki majd ott lesz.           

És lett… Gyorsan hazaértünk. A vasárnapi ebédre még éppenhogy. Kiszálltam az autóból egy röpke puszi után. Aztán elviharzottál, ahogy szoktál. Ott álltam a forró déli napsütésben és csak néztem utánad, ahogy egyre távolodtál és a kanyarban végleg eltűntél a szemem elől. Mintha a lehető leggyorsabban a legmesszebbre akartál volna tőlem kerülni, és ahhoz a másikhoz egyre közelebb.

Két nap múlva találkoztunk újra. Éppen rád gondoltam, amikor este hazafelé menet összefutottunk az utcán. Az autódat kerestem a parkolóban – tudtam, hogy este mindig úszol - és a másik irányba tekintve meg is láttam. És abban a pillanatban te is feltűntél. Kínos volt az idegenség. De csak nekem. Te, azzal az oroszlános büszkeségeddel vonultál a fürdő bejáratáig és közben odavetettél nekem néhány üres mondatot. Illedelmesen, mert hát volt gyerekszobád, de érzelmek legparányibb jelét sem mutatva, mint távoli ismerősök futó találkozásakor. Aztán elváltak útjaink. Ki erre, ki arra. Üzenet azóta sem jött tőled. Nem tudtam haragudni rád. Csak a lelkem fájt csalódottságomban és elkeseredettségemben. Talán ezért…

"... – Megsebzett, ugye? – kérdezték az idősebb pillangók. – Tudtuk, hogy így lesz. Gonosz egy rózsa ez! A sebzett szárnyú pillangó rájuk vetette fénylő szemeit és csöndesen azt mondta: – Nem gonosz!... Csak rózsa… "