Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


16.27

Próbáltam kizárni a zajokat, és csak a látványra koncentrálni, miközben az orromat is majdnem az ablaküvegnek nyomva, könyökölve bámultam kifelé a vonatablakon. De ez a tervem teljesen kivitelezhetetlennek tűnt, ha arra gondolok, hogy a szomszéd utastérben egy kissrác a hosszútávú hisztivel kevert sírás Guinness rekordjának megdöntésén dolgozott, s mindezt rajtunk utasokon tesztelte. Azt hiszem, toleranciából mi is bekerülhettünk volna eme bizonyos könyvbe, mert hát, elég jól tűrtük szó nélkül. Időnként persze elcsendesedett – mindenki megnyugvására – de szerintem csak erőt gyűjtött a következő etaphoz. Mindehhez persze hozzájárult a vonat eléggé hangosan robogó zaja, sebesvonat lévén furcsa is lett volna, ha csak komótosan vánszorog szépen csendben. Néha már el is gondolkodtam: - Normális?, hogy ilyen gyorsan megyünk? Pedig én szerettem volna elmerülni a táj látványában, kiélvezni azt, de hát ehhez a tevékenységhez valljuk be! rossz vonatra szálltam.
Mi tagadás, nagy volt a nyüzsgés a térben és időben egy helyre került utazók között. Sírós kissráccal együtt utazott a mamája és a nagyija is. Nagyi cseppet sem volt nagyis, mert hát a nagyik nem hordanak fekete bőrnacit és nincs rajtuk egy kiló arany.
Vagy mégis? Neeem, semmi bajom a bőrnadrággal, mondjuk egy húszévesen, az arany is szép, de nem az én fémem. Anyuka pedig mindezek kontrasztjaként egy teljesen átlagos hétköznapi lány volt, aki kitartó módon próbálta a síró-rívó-hisztiző kiskrapekot megnyugtatni, de mint fentebb írva vagyon, ez egy lehetetlen projekt volt. Kettejük beszélgetése még ebben a hangzavarban is elért hozzám, s a téma, ki is lehetett volna más, mint a drágaférj és drágaanyós, persze sűrű és válogatott káromkodások közepette. Emlegetett szamár hamar …, na de ne mondjunk már rosszat ismeretlenekről!, drágaférj hamarosan be is jelentkezett telefonon, így még egy élő veszekedés feelingjét is megkaptuk, mely már kezdte kényelmetlenné tenni az utazást. Ezt gyorsan leszűrtem az összevillanó, elkapott tekintetekből.

Mire lenyugodtak a kedélyek, hogy mégse maradjunk műsor nélkül, a kocsi közepe tájáról egy éles, akcentusos fiatal női hang vonta kérdőre a telefon túloldalán tartózkodó valószínű férfiembert, hogy miért nem akar gyereket? Szerencsétlen nem tudhatta, hogy ezt a kérdést egy teljes kocsi utazóközönsége hallja és teszi fel a kérdést magában: - Tényleg, miért nem?

Na és mindezek tetejében hangos robajjal becsapva az ajtót megérkezett a kalauz, s kikelve magából hangos szitkozódások közepette levágta magát az ülésre. Már csak sejteni lehetett, kik hozták ki a sodrából? Kollégája pedig finoman kötözködni kezdett egy utassal, mert valamit végképp nem értett a kezelendő jegyek kapcsán; de mivel ez már a tizenharmadik órája volt, és kiderült, hogy ő hibázott, sűrű elnézéseit még hallgattuk egy darabig.

Aztán csak befutott ez a vonat, én pedig már előre tudtam, hogy ehhez a járathoz nem lesz, ami hazavisz! Na nem azért, mert utálnék gyalogolni, de azt végképp nem terveztem, hogy a közel tízkilós táskámmal a vállamon, túlélőtúrán vegyek részt. Ezért jó előre gondoskodtam a magam megmentéséről. Természetesen, minden szóba jöhető ismerős kikapcsolva, vagy épp máshol, vagy jó messze, vagy … vagy.
Annak pedig, akit sikerült elérni és még segített is, köszönöm és nem felejtem el!

Szóval, csak ennyit akartam mondani.
Komolyra fordítva: az egész onnan indult, hogy bámultam kifelé az ablakon és azon gondolkodtam, hogy a gyorsasággal az időt szeretnénk legyőzni. De ez nem sikerül, mert az idő se nem lesz több se nem lesz kevesebb. Az életünkön is éppen így rohanunk át, mint ahogyan ez a vonat átrobog a tájakon. Amikor szeretnénk egy kicsit tovább elidőzni, már mögöttünk is van, és mi már rohanunk is a következő után.